Ez most egy rendkívüli poszt. Mikor külföldről hazafelé tartva átlépem a határt, mindig meleget érzek a szívem környékén. Ugyanez történik, ha megérzem a Duna illatát, ha feltárul előttem a hortobágyi rónaság, vagy megérinti bőröm a Mecsekoldal első tavaszi melege. 1956 után nagyon sok évvel születtem, mégis alaposan megindít ilyenkor az emlékezés, az ünnep. Egyszer álmodtam is a forradalomról.

Tudjátok, egyszer fojtogatnak a könnyek, aztán erőt érzek, akaratot és dühöt is. Nevetést és sírást hallok, szeretkező párok leheletét érzem, meg a csípős puskaporszagot, halálsikolyt, elharapott kérdéseket, vezényszavakat, majd végül sóhajokat és csendet. Olyan, mintha a szívemen átáramlana a forradalmi ifjúság vére és összekeveredne az elnyomás mocskos, olajos gennyével.

Mindegyik bennem folyik. A húsunkba ette magát az elnyomás és a terror. De föl tudunk állni és fel tudjuk fordítani az egészet. Igen, képesek vagyunk rá! Nem először tudja meg az egész világ, hogy mi magyarok képesek vagyunk bátran felkelni a padlóról és szembeszállni bármivel, bárkivel. 

Nemcsak az előző poszt képére, hanem ezekre a gondolatokra is is rímel
Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM... c. verse:

          Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
          nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
          kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
          Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
          s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
          Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
          egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
          tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
          s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
          a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
          Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
          s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
          annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
          de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
          az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
          míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
          erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
          a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
          s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
          az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
          piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
          s a gyárak udvarában komondor hempereg;
          és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
          a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
          s az iskolába menvén, a járda peremén,
          hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
          ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
          nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

          Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
          s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
          de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
          és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
          világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
          míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
          s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

          Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.