Fürdőbe mentem egy napra a barátaimmal. Az úton, ahogy a tájat bámultam, újra eszembe jutott a gyerekkorom. A Kiskunság szikes pusztáin haladtunk át, itt töltöttem a nyaraim. Szép lassan adtam át magam az emlékképek sodrásának. Elszakadtam a mindennapi feladatok és ötletek gondolatköréből. Élveztem ahogy suhan el a táj az ablakban, vele együtt tűntek tovább gondolataim, vágyaim, emlékeim. Mire a fürdőbe értünk, már ismét a jól ismert lebegést éreztem.
A forró nyári nap tömegeket vonz ide. Zsivajgó kölykök, sörözgető apukák, ledér-kacér lányok, vadászgató milfek, sült hal illata naptej illattal keveredve minden mennyiségben. Micsoda kavalkád, mennyiféle inger! Legszívesebben kipróbálnék mindent: lecsúszunk az összes csúszdán, megfürdünk az összes medencében, megzabáljuk a büfék kínálatát, letapizzuk a csajok seggét, pózolunk a sóvárgó családanyáknak és közben csokira barnulunk. Fél nap megvan az egész. Na és? Minden jóra ráun az ember előbb-utóbb és akkor egyedül marad a vidám tömeg közepén. De egyedül nem jó, ezért mindent megismétlünk újra és újra, elmerülünk az érzéki örömök kavargásában, mondván „Élvezd az életed – Carpe diem!”
És mi van, ha nem az ingerek hömpölygésében mártózom meg újra? Mi van, ha éppen az egyedüllétet választom ebben a nagy tömegben? Ez tök jó! Próbáljátok ki! Olyan mintha szellem lennék, akit nem csábít semmi, csak megyek előre. Kikerülnek a jónépek, miközben teljesen beléjük olvadok. Kicsit megmártózom a fényben, az illatokban, a tovaszálló kacajban, a víz állandó csobogásában, a lágy szellőben, az emberek áradatában.Egy vagyok velük, miközben csak egy vagyok közülük.
Utolsó kommentek