Legényélet

A háztartás gépesítése nemcsak a nők, hanem a férfiak emancipációját is elősegíti. A szép új világban, ahogy hazajövünk a munkából, csak néhány gombot kell megnyomni ahhoz, hogy legyen tisztaság, legyen finom étel és friss ruha. A gépesített nemi szervek működése finoman állítható, a szexuális öröm pontosan az igényeinkhez igazodik. 

Sutak felhívta a figyelmemet a belső tűz fontosságára. A lelki utazásokra érdemes felkészülni, megerősödni, nehogy elvesszünk a sötétben. A belső tűz nagyon fontos, mert lámpásként bevilágítja az ösvényt, s reményt, meleget ad, sőt másoknak is menedéket nyújt. Nem véletlen, hogy ha többen meditálnak egy helyen, az különleges, csodálatos érzés.

Az a tapasztalatom, hogy a belső tűz beindít, megőriz és megérlel. De önmagában nem tisztít meg és hevítésével nem érhető el a megvilágosodás. Ehhez külső fény kell! Külső fényt messze és mélyen, a tudatalatti peremvidékén találtam. A hosszú út során minden felszíni kapcsolatom megszakadt. Most új kapcsolatokat keresek, a régieket pedig új alapokon építem újjá. Ehhez a külső fény és a belső tűz egyaránt segítségemre van. 

Szeretnék férfitársaimnak ajánlani egy kiváló könyvet, amely segített nekem abban, hogy a lelki válság után megerősítsem magam. Ennek a blognak is fő témája, hogy mit jelent igazi férfinak lenni gyorsan változó, új kihívásokkal teli világunkban. Nem biztos, hogy csak az önmagát csúcsra járató és végül a csúcsra jutó férfi boldog. 

„Bátor és erőt adó könyvében Sam Keen, a pszichológiában is járatos amerikai filozófus személyes és szakmai tapasztalatait egyaránt felvonultatva tekinti át a hagyományos férfiszerepeket és beavatási rítusokat az őskori vadásztól a harcoson át a vállalkozóig, miközben elemzi azt is, hogy mennyiben jelentenek ezek áldást és mennyiben átkot napjainkban, mi a szerepük a kóros teljesítménykényszer kialakulásában.

Keen szembeszáll a divatos sztereotípiákkal és megmutatja, hogyan találhatunk rá a férfimagatartás olyan formáira, amelyek új irányt jelölhetnek ki. Mély belső utazásra buzdít, az elfojtások helyett őszinte szembesülésre önmagunk fájdalmas és sötét dimenzióival, amelynek eredményeként eljuthatunk az immár szilárd alapokra épülő erényekig. 

A kötet nagy teret szentel a szexualitás és a férfi-nő viszony kérdéseinek is. Szembesít a mélyen bennünk élő, megbéklyózó, archetípusos nőképpel, kritikával illeti korunk férfiszexualitásra vonatkozó elvásásait. Bemutatja, hogyan vált mára szinte hadiállapottá a két nem viszonya, és ennek alternatívájaként ötleteket, szempontokat ad a tartós párkapcsolat intimitásának és a családi élet boldogságának megteremtéséhez.” 

(Forrás: www.konywebbolt.hu) A könyvből részleteket is közöl a kiadó.

A lányoknál kicsit másképp működik a dolog: a tüzet a befogadás és az anyaöl melege körül szokták keresni. Nagyon érdekes interjút találtam még a szilaj erő témájában: Dr. Clarissa Pinkola Estés szilaj ősasszonyokról és ősférfiakról beszél. 

A szilaj belső erőről kaptam múltkor egy jó videót, nézzétek:

     

Ekkor veszem észre, hogy a lány az ágyban kerekre nyitja a szemeit. Dobolni kezd a szíve és úgy felgyorsul a pulzusa mint egy reaktor,… hűbazmeg, rám néz! Kapkod a levegőért és közben engem szólongat, rázza az ágyban hagyott alakom. Azt a betyár mindenségit, ez nem vicces! Visszaslisszanok a testembe és nyöszörögve megszólalok:
- Mi az, bébi? 

Ez most egy rendkívüli poszt. Mikor külföldről hazafelé tartva átlépem a határt, mindig meleget érzek a szívem környékén. Ugyanez történik, ha megérzem a Duna illatát, ha feltárul előttem a hortobágyi rónaság, vagy megérinti bőröm a Mecsekoldal első tavaszi melege. 1956 után nagyon sok évvel születtem, mégis alaposan megindít ilyenkor az emlékezés, az ünnep. Egyszer álmodtam is a forradalomról.

Tudjátok, egyszer fojtogatnak a könnyek, aztán erőt érzek, akaratot és dühöt is. Nevetést és sírást hallok, szeretkező párok leheletét érzem, meg a csípős puskaporszagot, halálsikolyt, elharapott kérdéseket, vezényszavakat, majd végül sóhajokat és csendet. Olyan, mintha a szívemen átáramlana a forradalmi ifjúság vére és összekeveredne az elnyomás mocskos, olajos gennyével.

Mindegyik bennem folyik. A húsunkba ette magát az elnyomás és a terror. De föl tudunk állni és fel tudjuk fordítani az egészet. Igen, képesek vagyunk rá! Nem először tudja meg az egész világ, hogy mi magyarok képesek vagyunk bátran felkelni a padlóról és szembeszállni bármivel, bárkivel. 

Nemcsak az előző poszt képére, hanem ezekre a gondolatokra is is rímel
Radnóti Miklós: NEM TUDHATOM... c. verse:

          Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
          nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
          kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
          Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
          s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
          Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
          egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
          tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
          s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
          a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
          Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
          s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
          annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
          de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
          az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
          míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
          erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
          a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
          s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
          az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
          piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
          s a gyárak udvarában komondor hempereg;
          és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
          a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
          s az iskolába menvén, a járda peremén,
          hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
          ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
          nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

          Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
          s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
          de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
          és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
          világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
          míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
          s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

          Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Ekkor hirtelen behorpad a homlokod, szemgolyóid a köldöködön folynak át és tízezret pördülsz saját tengelyed körül 3 tizedmásodperc alatt. Egy pukkanás után végtagjaid egyszerre vannak jelen a világmindenség összes helyén. Átöleled az egészet, vagy az téged – egészen mindegy. Elkezdesz vigyorogni mint a tejbetök, már épp azt hiszed hogy oké, megérkeztél, hisz betölt a világosság, mikor egyetlen pillantással eltűnik minden és irdatlan centripetális erővel kivágódsz a semmibe.

És mi van, ha nem az ingerek hömpölygésében mártózom meg újra? Mi van, ha éppen az egyedüllétet választom ebben a nagy tömegben? Ez tök jó! Próbáljátok ki! Olyan mintha szellem lennék, akit nem csábít semmi, csak megyek előre. Kikerülnek a jónépek, miközben teljesen beléjük olvadok. Kicsit megmártózom a fényben, az illatokban, a tovaszálló kacajban, a víz állandó csobogásában, a lágy szellőben, az emberek áradatában.

 

Egy vagyok velük, miközben csak egy vagyok közülük.

Simán kijutottam a felszínre. Már megint a szokásos kultúrsokkos érzés kerülget. Nem a szokatlanság okoz problémát, csak ugyanazt más nézőpontból látom, más az élmény. A színek telítettebbek, ó a fekete milyen mély! Az ízek extázisba hoznak, nyelvem hegyén fülledt odaadással bizseregnek a fűszerek. Hátrány, hogy így a kellemetlen dolgok is jobban irritálnak. A benzinszagtól tüsszögök, az ételszínezék vagy a tartósítószer köhögésre ingerel.

A szavak és gesztusok mennyi mindent elárulnak az emberekről! De vigyáznom kell, mert hiába látok át a testeken, áthatolni nem tudok rajtuk. Óvatosan kell beszélnem, mert nem biztos, hogy a másik ember ugyanazt érti rajta, mint én. Szóval minden szokatlan, új oldaláról mutatkozik. Ettől bizonytalanabb vagyok. Igyekszem visszahúzódni, míg kitapasztalok mindent, úgyhogy most nem vagyok az a régi laza arc a kerületből. :-) Vannak, akik éreznek vagy kiszagolnak rajtam valamit és erősen, szinte agresszíven közelednek. Egy határon túl viszont megszűnik az ostrom, talán zavartságom rázza le őket. Vagy nem is tudom…

Így aztán idefent is szabadon vagyok a semmiben. Nem függök, nem állok, nem zuhanok. Se alattam, se fölöttem vagy körülöttem nincsen semmi. Levitáció. Csodás, meleg, boldog érzés a szívemben,… és nyugalom… Közben zajlik a valóság, rezeg körülöttem az élet: jövök-megyek-dolgozok, eszek-iszok-szeretkezek… Minden esemény, mint képernyőre vetített bábjáték zajlik előttem. Vannak érzelmeim, de nem húznak el magukkal, mint annak előtte. Jönnek-mennek, lezajlanak. Izgulok – aztán elmúlik. Éhes leszek – aztán elmúlik. Érzek kellemest vagy kellemetlent, régi emlékek jönnek, érzem a szeretet melegét, fölbaszom az agyam valamin és csapkodok – minden elmúlik és aztán ott maradok egymagam.

Akkor minek gyűlölni és minek szeretni? Minek élünk? Minek az egész? Hova kerültem? Mit tettem magammal? Kérjek segítséget? Ugyan, ki értene meg? Teljesen egykedvű vagyok, miközben betölt a boldogság – ez tiszta őrültség! De ki az őrült? És ha bezárnak, ki lesz attól szabad? Ők tőlem, vagy én tőlük? :-)

Kialakuló bekattanásom oka, hogy hiába vannak csodás érzéseim, nem tudom megosztani senkivel, nem értik. Próbáltam, de mintha a falnak mondanám, lepereg. Jobb esetben megkérdik, hogy maradt-e még nálam abból a cuccból amit az előbb szívtam. :-)

Idegennek érzem magam idefent.

…Azt hiszem igen dühös lehetnék amiatt, ami velem történt. De nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha azt érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok. A szívem felduzzad, mint egy léggömb és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rámhullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért…

Lógok a szeren. Láncra verve, vasra húzva ébredek. Nem gondoltam hogy ez ilyen szar érzés. Rohadtul fázom és nem érzem a végtagjaimat. Balra a sarokban valaki mocskos fehér köpenyben áll, háttal nekem. Alattam a boncasztal vájataiban vízzel és benzinnel kevert testnedvek csordogálnak. Legjobban belülről sajgok – ha karóba nem húztak, akkor megerőszakoltak. A torkomban darabkákat érzek, talán hányás, de a testemre kenődött fekáliából ítélve akármi lehet. Amikor felfedezem az oldalamból kiálló láncfűrészt, elájulok…

Hirtelen ébredek. Sokkal több erő van bennem, sőt szinte kicsattanok. Nincs rajtam se lánc, se láncfűrész. Neoncső zizeg felettem, arcom egy makulátlanul tiszta fémasztalon pihen. Steril gumikesztyűmmel letörlöm ajkamról a kifolyt véres nyálat. Jobbról szikék sorakoznak pedáns rendben, balról egészen ismeretlen funkciójú krómkanalak. Bal kezemben még meleg és puha agyszövet, benne jól kivehető harapásnyommal.

Azt hiszem célhoz értem. Itt vagyok lent a mélyben. Tovább jutottam, mint gondoltam. Ez most itt az állatember gyomra lehet. Olyan sokáig tartott az út, mintha valami perifériára mentem volna, pedig ez nem periféria. Minden idegszál ebben a nyirkos barlangban fut össze. Emlékek, benyomások, képek szállnak rám sorra, mind-mind annyira valószerű, tapintható, ízlelhető.

Léptek visszhangos koppanásai hallatszanak, majd egy alak tűnik föl az ajtóban. Még homályosan látok, mintha valami nő lenne? De üvölt mint egy lidérc, tarkón rúg, csápszerű ujjaival villámgyorsan megragad és úgy csap föl a boncasztalra mint egy darab húst. Irtó büdös szaga van, mint egy anyakocának. Körbeteker madzaggal és fölémáll. Így már egész csinos, de nincs idő udvarolni, mert feltépi a latexruhát a lába közt és telibehugyoz. Tűsarkú csizmáját a farkamba szúrja, áááá bébi ez kibaszottul fáj…! Fennakadnak véreres szemei, s miközben sivítok, ő sebes maszturbálásba kezd. A lábam elszabadul, izomból úgy pinán rúgom, hogy beesik a szikés asztal alá.

Gyorsan eloldozom magam, arra nem volt ideje hogy rendesen ideszögezzen. Fölkapok egy szikét és közelítek felé. A ráhullott pengeélek a légzését követve csillognak a testén. A latex hasadékából híg vörösesbarna cucc folyik a padlóra. Nincs időm kinyújtózni, mert azonnal felkel, rámfúj, prüszköl mint a macska, kitágult pupillával. Rohadt kis kokós kurva. Rámugrik és fojtogat, fölkap valamit a földről, vagdossuk egymást, hempergünk a gennyes padlón. Végre sikerül hasra szorítani – felizgat ez a póz, végre érzem a vérem. A szorítás tartós, fölkeményedett farkam könnyen csúszik föl a latex hígfosos repedésén át a végbelébe. Teli erőből fojtogatom – pusztulj már te mutáns ribanc! Bugyborékolva vinnyog az élvezéstől és ahogy nézem az anyag is kezd beütni az agyában. Szortyog, lágyulnak az izmai, dobál a tüdeje,… bazmeg ez röhög! De amint lágyabban fogom, máris kapok egy sallert, majd hirtelenjében még egyet lezúz. Mialatt hátratándorodok, elkap egy poroltó palackot, aztán innen már nincs kegyelem… apró szilánkokra, hígpépre veri szét a fejem a padlón, miközben azt üvölti:

– Kevés voltál te rohadt kis pöcs!

Miután levezette a felszültséget, egy nagyon beteg, ócska szerelmes nótát fütyörészve belapátolja maradványaimat egy fekete hullazsákba, amin a következő felirat olvasható:

BALESETI SEBÉSZET – 2. sz. MŰTŐ

...

(bár meglepő, de a történetnek van még egy folytatása...)

a farkam háromágúvá nőtt, véres vízesésen keresztül bementem a  barlangjába és megláttam az Állatember arcát.

Hallom ahogy körülöttünk reccsen a rothadásnak indult hús öntudatlan zombik pofájában. Ismét csend, csak a mi tocsogós lépéseink órákon át.

Mostanában egyre többet tudok meg ősapáimról. Nem volt egyszerű sorsuk - a XX. században kinek lett volna? Az egész század egy nagy elfojtás volt.

Anyai nagyapámék vagyonát elkobozták, majd az egész famíliát vagonba rakták és a Csallóközből Magyarországra telepítették úgy 60 éve. A Nagy Testvér ezután árgus szemekkel figyelte, mint politikailag megbízhatatlant. Összevissza költöztették a családot és még ki tudja, mivel zaklatta az ÁVH - ám ő nem tört meg. Nem tudom, hogy halt meg, nagymamám nem beszél róla, illetve képtelen vagyok elhinni, hogy tüdőgyulladás végzett vele fiatalon.

Apai nagyapám szintén korán halt. Szorgalmas sváb férfi volt metszően kék szemekkel. Fess és művelt kántortanító egy kunsági faluban. Mindenki megdöbbenésére egy 16 éves cselédlányt vett feleségül, aki rajongva szerette őt. Szorgalmával és szinte már kényszeres sokoldalúságával sokszor túljárt a Rendszer eszén az öreg. Elképesztő, mi mindenre megtanította a gyerekeit. Követelt is tőlük rendesen: a legenda szerint amikor apámék hamisan játszottak a zongorán, berontott villogó szemekkel, kisfejszével a kezében és rájuk rivallt: "ha nem gyakoroltok rendesen, fölaprítom tüzifának!"

Dédapám pedig szorgalmas gazdálkodó volt. Olyan, aki a jég hátán is megél, vagyis hát tudja, mit ád a Jóisten a mezőn. Zárkózott, hirtelen haragú. Forró nyári vasárnapon kalapját szemébe húzva, bagót rágva pihen a recsegős nádfotőjben. Makkegészségesen, véletlen balesetben halt meg, mikor a szénát rendezgette a szekér tetején. A lova megijedt valamitől és kirántotta alóla a kocsit. 91 évet élt. Soha nem káromkodott, de ha nagyon mérges volt, csúnyán megverte a lovát. Embert nem ütött, helyette inkább fütyörészett. Az egész család jól behúzta a nyakát, ha a dédapó fütyörészni kezdett.

Anyai ágon dédapám nem ismertem, az ő halála is titokzatos. Fogalmam sincs, hogy jut odáig egy közmegbecsült református presbiter 70 évesen, hogy felballag a padlásra és felköti magát.

Édesanyám testvére és unokatestvére pedig a lassú önpusztítást választották. Előbbi folyamatos ivással és a mellé szedett gyógyszerekkel totál szétütötte a testét. Utóbbi pedig néhány év alatt úgy felfújódott, hogy nem bírta a szíve. Családos, elvált emberek voltak.

Elméletileg a sort én folytatnám, de már nincs kedvem hozzá. Kedves ősapáim! Megadom nektek a tiszteletet, hiszen vér vagyok a véretekből. Sorsotokat nem vállalom át, inkább élem a saját életem.

Egyébként meg mindenki menjen Hellinger-terápiára, avagy családállításra! Nagyon tuti! :-)

Akkor most nézzük, milyen az ideális férfi?

Mint az olvadó maszk, változott és változott megszemélyesítve az elképzeléseket.

ha nem azt csináljuk amit a mami mond, akkor dádá lesz.

Na én aztán nem szeretnék olyan amorf masszává válni, amiben semmit se lehet felismerni, mégis minden látszik benne! Így hát viszlát csajok, maradok inkább csak egyszerűen én, magam, egy férfi... 

A minap komplett menüt kaptam egyik kedves kolléganőmtől: halászlé, sült hal - a kedvenceim. Nagyon ízlett, de maradt bennem egy keserű érzés ami napok múlva sem hagyott békén. Az ő szemlélete szerint a férfiak egyedül képtelenek elérni azt az életminőséget amire nővel párban képesek (döntően a nőnek hála). Azért látja így, mert laza, hóbortos férje mellett valóban ő szervezi a családot. A köztudatban masszívan tartja magát az a feltevés, hogy

az egyedülálló férfiak előbb halnak meg mint a házasok.

Fő érv az állandó versenyhelyzet miatti stressz (ti. a nőstényekért folyatatott állandó harc felőrli a szervezetet és a lelket). Nos, utánanéztem és csak bizonyos feltételek esetén igaz a feltevés. Pl. a boldogtalan házasság inkább csökkenti az életesélyeket. Itt egy cikk és még egy.

Véleményem szerint a köztudatban fennmaradt elmélet egy nősoviniszta baromság. A férfiakra úgy tekint mint agymosott konzumidióta zombik csordájára, akik folyamatos darwini túlélőháborút vívnak az istennők kegyeiért. De tudjuk: a lányok nem angyalok és a srácok se zombik. Emberek vagyunk mindnyájan. A nemek háborújában és a fogyasztási versenyben elveszítettük valódi egyéniségünket. Megfelelési vágyból virtuális imázs-páncélzatot formáltunk.

Ma már nem az a lényeg, ki vagy, hanem hogy kinek látszol.

Gyerekkorunktól viseljük a burkot, amit a tévé/internet, az iskolai közösség, a bevásárlóközpont tukmál ránk. Azt hisszük megvéd bennünket, miközben levegőt se tudunk venni tőle. Hát vegyük le és mondjuk, kiáltsuk, üvöltsük hogy nem, NEM, ELÉG VOLT!

Lélegezni akarok, Bébi! A te állati illatod akarom beszívni és nem az ótvar parfümöt amiből világcégek gazdagszanak. Vedd le a menő napszemüveged, hadd nézzek mélyen a csodás szemeidbe. Nem vacakolok divatos ruhád csatjaival, inkább letépem rólad. Rohadtul nem érdekel hol és mennyiért vetted, nem érdekel a munkahelyi előmeneteled, nem érdekel hogy milyen helyekre jársz és kiket ismersz, szarok rá hol nyaraltál és mi a kedvenc kajád, letojom hány férfival voltál és hogy hűséges vagy-e egyáltalán, teszek a fogyókúrádra, a push-up melltartódra, a kocsidra, a jógatanfolyamodra, a nyelvtudásodra és az életcéljaidra... Nekem TE kellesz... nem egy reklámbaba amit a tévében láttam. Nem fogom megkeresni a rádkövesedett karakterpáncél zárjaiba való kulcsokat... Pucéran kellesz ahogy az anyád szült: véresen, lucskosan, izzadtan...!

Sokáig lappangott, majd kibuggyantott valami jelentéktelen kis dudort a testemből. Nem vettem komolyan, harci sebnek gondoltam ami előbb-utóbb begyógyul. A doki szerint makacs kis dög, de kezelhető, ha szerencsém van nem lesz áttétes. Kezelés után még két év a fertőzésmentesség. Addig nem megyek messzire, itthon, a szigeteken viszonylag jó az orvosi ellátás. 

Nemrég jöttem haza irdatlan távolságból, sem a teret, sem az időt nem érzékelem még jól. Nem akklimatizálódott a szervezetem és a csomagjaim is elvesztek. Pihenés helyett rögtön belevetem magam a helyi életbe. Szeretem a hirtelen vágásokat :-) Egy év telt el, ezalatt más környezetet szoktam meg. Szívemben ismerős és mégis idegen érzésekkel botorkálok a járdán: itthon is külföldön vagyok. Nem értem, földijeim mit mondanak az anyanyelvemen és én sem tudom kifejezni magam. Pontosan olyan mint egy mozgatható üvegbúra.

No, mindegy, márpedig elmegyek arra a galériamegnyitóra...

Mikor megérkezem, látszólag minden üres, készületlen. Talán rossz helyre jöttem volna? Ódon várkastély udvara, naplemente, hosszúra nyúlt árnyak. Megjelenik egy lány: vásznat cipel, csak lába és feje van, testét a keret helyettesíti. A kis tuják árnyékát szemlélem épp: giganagy pineákká nőtték ki magukat a vöröses falon. De várjunk csak! Hisz' az előbb oda parkoltam! Hol a kocsim? Benne van a lakáskulcsom, a telefon... és... miért vagyok meztelen? Hol a ruhám? Ijedten nézek körbe, ki láthat, hova bújjak, kitől kérjek segítséget?

Közben az udvar, a lépcsők az ablakok tele lettek emberekkel - basszus!

De valahogy senki se szúr ki, közönyösen csevegnek tovább egymással. Idősebb hölgyek meg se botránkoznak. Ismerőst veszek észre, Pista az! Farkamat takarva odarohanok hozzá, elmondom az egész történetet, hogy elvitték a kocsim és... közben meglapogat nevetve:

- Sebaj, majd előkerül! Gyere, menjünk föl, hamarosan kezdődik, kapjunk be addig valamit...

Mire felrohanunk már kezdenék is. Mindenki itt van aki számít, elegáns öltönyök, csillogó kisestélyik... Az ajtóban megszorul a tömeg, összepréselődünk, fülelünk a terem felé ahol zajlik az esemény de csak halvány szófoszlányok hallatszanak ki. Egy kovácsoltvas korlátba kapaszkodom,

alattam vörös márvány csigalépcső mélysége.

Tekintetem összetalálkozik az imént vásznat cipelő lánnyal, egymásra mosolygunk. Neki sem tűnik fel a meztelenségem, nem értem.

Ekkor azonban remegve megindul az egész kastély, mintha jármű lenne. Nem dőlünk, hanem haladunk. A tömegtől nem látok semmit, mindenki nyugodt, de a gyorsulást egyre erősebben érzem. Kinézek a lépcsőház ablakán, odakint száguldanak el mellettünk az öreg házak, szűk utcák. Erősen markolom a korlátot, akár a busz kapaszkodóját, így hánykolódok a kanyargó vörös mélység fölött. A tempó egyre őrültebb, már legalább 300-zal megyünk az egyenesekben, a tűkanyarokat meg 100-zal vesszük. Totál beszédülök...

Felébredtem. Hajnali fél 6 van és szól a telefon, anyám hív: Boldog születésnapot! 35 évvel ezelőtt ebben a percben jöttem a világra elsőszülött fiaként, csak így, anyaszült meztelen.

Most hallotam egy kifejezést arra, aki a lelki megismerés útját járja: pszichonauta :-) Egyre inkább kikristályosodik, hogy nekem a legényélet a megújulást és az útkeresést jelenti. Ez amolyan szimbolikus férfidimenzió a női galaxisok között, lelki szauna purgatóriummal és tisztítótűzzel, a végén vagina alakú csillagkapuval. :-) A dimenzióugrás nagy tortúrával jár: atomjaimra bomlok az egyik oldalon és egésszé épülök újra a másikon. De nem teljesen az jön ki a végén, ami bement: a tisztítómechanizmusok és frissítések mindig egy jobb verziót dobnak piacra :-) Kamaszkoromban írtam egy verset erről:

Az élet érzése

Körül, belül
egó-legóm
darabjai,

kívül, bévül
búval bővül
bűvköröm.

Ím, már nem érted,
immár nem érzed
szerelmed,

ön-szeretetem kettőse (sajna),
a balga balta darabolta,
a szíven meg elfeslett
felfestett árnyékképek
ragyája ragyog.

Csókot intek
önmagamba,
hitet öntök,
tudatot formálok,
és embert kovácsolok belőle.

Nagyszerű ez az új találmány!
Él holnapig talán,
aztán elalél,
aztán...

Eléggé dekadens, de egy 16 éves kölyöktől mit vátok? :-) A lényeg akkor is benne van. Átmeneti korszakban nőttem föl, ahol az addigi alapértékeket újak váltották. 14 évesen ott voltam Nagy Imréék újratemetésén, ahová nagyanyám azzal a jótanáccsal küldött, hogy ha lőnek, rögtön vágódjak hasra. Rá egy hónapra már világútlevéllel a zsebemben jártam Európát. :-) Összeomlott egy sziklaszilárdnak hitt rendszer, ami maga alá temetett egy csomó sziklaszilárdnak hitt férfit. De amint átlógtunk nyugatra, azt láttuk, hogy ott is kurvanagy problémák vannak a maffiától a környezetszennyezésig. Így omlott össze bennünk az amerikai álom és maga alá temette a szigorúan kemény macsó Marlboro Mant. Ettől fogva már teljesen más lett a férfiideál. (Na nem a feministák miatt, akik átgázoltak szegény politikailag inkorrekt Marlboro Man hulláján és a még parázsló csikket is kiverték a fogai közül, nem...) Csak azt láttuk hogy mindenütt szar, minden szétmegy, annyira, hogy az már cool. Elkezdtünk Depeche Mode-ot és Cure-t hallgatni, kibaszottul nagy fekete bőrkabátban jártunk sötét tekintettel, kőkemény gruftik lettünk, temetői keresztnek támaszkodva szívtuk el az első holland import dzsoját és a templomkertben veszítettük el a szüzességünket. Ezek voltak a formaságok, így tudtuk feldolgozni a körülöttünk átalakuló világ káoszát. A sziklakemény, megingathatatlan szocialista/kapitalista embertípust porrá zúzták a változások, a jövő a higanylaza csávóké lett, vagy valami másé...

Az új férfi erejének a lényege szerintem a kérdezés, a kíváncsiság, a kételkedés - olyan értékek, amik korábban szégyenletesek voltak. Nem a válaszokat keresem, hanem újabb és újabb kérdésekkel török utat a káoszba, vállalva a bizonytalanságot, elismerve hogy eltévedtem. Devalon, az öreg feketeláb indián azt mondta nekem: "Aki útra kel, biztos lehet benne, hogy el fog tévedni. Ott kezdődik a tanítás, ahol elfogadjuk, hogy összezavarodtunk." Aha. Mifelénk azt mondják erre, hogy minél mélyebbre nyúlsz le a szarosbödönbe, annál szarosabb leszel :-) De az indiánnak igaza lett. Mindenféle lelki- és meditációs gyakorlatokon, terápiákon próbáltam válaszokat találni a kérdéseimre, ám ha egy kérdést bedobtam, száz lett belőle! :-) Nem voltak haszontalanok ezek a gyakorlatok! Néhány hét vagy hónap után "lefőtt a kávé" a lelkemben: válasz helyett "megoldódott" a probléma, sokszor nem is csak az, amelyikre rákérdeztem.

Amikor nagyon elveszettnek éreztem magam, találtam két klassz idézetet:

"Ez az egyszerű igazság: ha élünk, úgy érezzük, eltévedtünk. Aki ezt elfogadja, már kezd is magára találni, kezd szilárd talajt érezni a lába alatt. Mint a hajótörött, ösztönösen körülnéz, hogy belekapaszkodhat-e valamibe; és ez a tragikus, könyörtelen pillantása - mely teljesen őszinte, mivel üdvözüléséről van szó - rendet teremt élete káoszában. Egyedül ezek az igazi gondolatok: a hajótörött gondolatai. Minden más csak retorika, pózolás, bohózat."  (Kirkegaard naplója)

"Legyen türelmes mindazzal, ami nem oldódott meg a szívében, és próbálja meg úgy szeretni a kérdéseket, mint a kulcsra zárt szobákat vagy az ismeretlen nyelven írt könyveket. Ne most keresse a válaszokat, élje meg a kérdéseket!"  (Rilke a szerelemről és egyéb nehézségekről)

Megboldogult Józsi bá, utcánk nagy öregje a legváratlanabb helyzetekben mindig beszólt valami jópofa szófordulatot. Az élet nagy dolgaiban sem rejtette véka alá bölcsességét a maga joviális stílusában. A cím is tőle van, evvel próbáta rávenni vénlegény fiát, Jocót a házasodásra.

Jocó rendes gyerek, jómunkásember, sok baráttal. Már jó előre elgondolta ezt a házasodás dolgot, de jóféle leány csak nem akadt. Sebaj, ott voltak a haverok, iszogattak, poénkodtak, járták a falusi diszkókat, élték boldog legényéletüket. A többieknek lassan bekötötték a fejét, egymást segítve kalákában építették fel egymásnak a családi házakat. Jocónak még legényként összejött a szép házikó. Már nem modhatták rá hogy lúzer - úgy elkapta az éppen aktuális barátnőt, mint más a náthát.

Megtartották hát a hetedhét határra szóló lagzit és jöhettek a munkás hétköznapok. Megszülettek a gyerekek, jöttek az első konfliktusok, elcsattantak az első pofonok, üvöltöztek, csapkodtak, sírtak, piáltak egészen a válóperig. Jocó egyre keményebben folytatta az ivást és elköltözött otthonról. Az asszony a gyerekekkel egyedül maradt, míg az egyik ügyvéd ki nem csalta tőle a házat is. Jocó munkanélküli lett és egyre lejjebb csúszott, már tartásdíjat se tudott fizetni. Mindenki rosszul járt.

Józsi bá ugyanis elfelejtette részletezni, mely esetekben nem harap a pina. Szegény Jocó erre jól rábaszott, jól leharapta neki. De ebben nemcsak a pina volt a ludas, hanem Jocó is!

***

Már számtalanszor jártam én is hasonlóképpen. Szerencsére nem járt ekkora drámával, nem maradtak utánunk sérült kisgyerekek. De néhány pina jól leharapta az enyémet is. A helyzetet annyira begyakoroltam, hogy képes vagyok minden harapás után visszanöveszteni a leharapott részeket.  - De gyík vagyok! :-))

Van, aki a "pinaharapást szőrével" megoldásra esküszik, de ennek hatékonyságában én már nem vagyok olyan biztos. Cseberből vederbe ugyebár. :-) Inkább meg kell erősödni és meg kell szelidíteni azt a pinát! Szeretni kell, akármilyen is. Ám mindig ébernek kell lenni, sose tudhatod, mikor támad. Sokszor ő se tudja, csak ráviszi az ösztön. Sok pina nagyon vadóc - ezek úgy harapnak, hogy közben még élvezed is. A szende kis puncikák meg elaltatják az éberséged és mire feleszmélsz, már nem maradt belőled semmi. :-)

A másik oldalon se rózsásabb a helyzet:

Ez a kiharapás a pinának se jó, őt is fölemészti. Amit kiharap, azzal nem tud sokat kezdeni, mert az a férfinak a férfi része: férfi princípium úgymond. :-) És azért harap, mert a nő fél a vadásztól és irigyli tőle a puskáját. A nő azzal harap, amit a legnagyobb becsben tart. Azt hiszi, hogy a vadászt csak ez az egy rész érdekli belőle. Na, hát akkor puff neki, tessék, megkapod bazmeg - és harap.

Meg tudom érteni ezt a szorongást, bizony nem lennék a pina helyében. Folyton meg kell harcolnia az olyan zavart egysejtűekkel, akik csak a húst akarják felzabálni, de félnek kockáztatni, bátorságot meríteni, kalandokra kelni, vállalni a fájdalmakat is.

Vannak olyan többsejtűek, akik vállalják ezeket, akiknek a nő felfedezésre váró, veszélyekkel és izgalmakkal teli buja vadon. Ha bejárjuk és megismerjük ezt a vadont, akkor az lassan körbeölel és befogad minket.

Kedves Makktársak!

Szeressétek hát a pinát! Simogassátok, szeretgessétek és mindig éreztessétek vele, hogy társai vagytok, hogy teljes egészében kell és nem részleteiben. Legyetek óvatosak és éberek, gyógyítsátok be a sebeiteket...

mert a pina nem esz meg, csak megkóstol! :-)

Tegnap zsüritag voltam egy szépségversenyen - még ilyet! Kecskére káposztát, kutyára szalonnát, agglegényre szépségkirálynőt bízni ősi román szokás :-) Gondolkodás nélkül elvállaltam, hiszen szabadon, sőt, kötelességből legeltethetem a szemem mindenféle idomokon - hát miért ne? Azt viszont nem gondoltam, hogy kis híján futás lesz a vége! Pedig még poénkodam is előtte, hogy a lányokat majd a barátjuk bicepszmérete alapján rangsoroljuk - védve a zsürit a feldühödött helyi bikáktól :-) 

Előtte kikértem Krinyolina őnaccsága divatszakértő (www.fashiontime.hu) szakvéleményét a zsürizés mikéntjére vonatkozóan. Azt hittem, óriási hacacáré lesz: szépleányok tucatjai vonulnak majd elém klf. szexi jelmezekben; szekrénnyel kell eltorlaszolni a művészbejárót mert mindenki a szereposztó díványra akarja vetni magát... álmok :-D

Valami zavar támadt az erőben és mindössze 3 db leány jött fel a színpadra. Hárman voltunk zsüritagok is: egy fotós fickó, egy szintén szingli fodrászcsaj és jómagam, mint "stylist" :-) 20 perc alatt végeztünk úgy, hogy ebből 10 percig csak hergeltük a főleg általános iskolás, recskapartys kiccsávókból álló közönséget. A lányok riszáltak párat utcai ruhákban, meséltek valamit magukról és ez alapján kellett életről-halálról döntenünk az őrjöngő tinik előtt. Hezitáltam az 1. és 2. helyezett között, de a többiek is megerősítettek abban, hogy az egyszerű, természetes, önmagát adó leányzót válasszuk királynőnek. A második lány intelligensen beszélt, profin öltözött és sminkelt, de túlaffektálta magát, ami a mozgását is komikussá tette. A harmadik lány igazi hosszúcombú plázacica volt, brutál műszempillákkal, kurvás jelmezben. Ahogy a maga mesterkélt módján felém jött, egyből lepergett előttem életem pornófilmje :-) Ő annyira megsértődött a harmadik helyen, hogy dühében a színpad mögé vágta a csokrát és zokogott.

Közben a tinik lentről üvöltötték nekem: - Rohadt buzi, hülye köcsög. A helyiek szerint ez teljesen normális reakció volt, de azért jobbnak láttam elhúzni a helyszínről.

A döntés szerintem jó volt. A szépség legyen inkább természetes mint mesterkélt, inkább megértő mint dühös.

A "Dzsigolók kiskátéja" c. fejezet újabb epizódja következik.

Szereplők: Nő, Kutya, Én.

Mielőtt bárki bármi rosszra gondolna: ez csak egy elkúrt randi :-)

A Nő szereti az állatokat, főleg a kutyákat. Benne van, hogy akkor sétáltassuk meg a rottweilert! :-) A Kutyával rendszeresen kirándulunk, ismerem a szokásait, mint a rossz pénzt. A jó 60 kilónyi szeretetéhes izomtömeg úgy húz mint az ökör, ezért randi előtt elvittem egy kis lazítókörre, nehogy a Nő szeme láttára tépje le a karom. :-) Minden okés. Nő érkezik: cukikutya, puszi-puszi, aranyos, még hozott jutalomfalatot is, vagy mit. Bár ne tette volna, innen végig szopás az egész :-)

Kutya föleszi az első jutalomfalatot, de nem tetszik neki, a félig rágott cuccot globális méretű nyáltömeg kíséretében köpi vissza - egyenest a Nő markába. Nabazmeg ebből már nem lesz semmi. De mindenki tántoríthatatlan, sodródunk a baljós végzet felé. Akadozik a kommunikáció. Figyelmemet a Kutya egyre intenzívebb székelési ingere köti le. Séta közben sose teszi, otthon szokta elintézni a kert sarkában. Most se hoztam magammal lapátot-zacskót, egyébként is ennek nem zacskó kell hanem hátizsák :-) Bakker, lehet, hogy a jutalomfalat kiöklendezése kavarta föl az emésztőrendszerét? - szegény állat!

A lakótelepen járunk, mikor a Kutya hirtelen letáboroz az egyik lépcsőház főbejáratánál és akkorát kullant, hogy elakad a lélegzetem. A Nő menekülőre fogná, mire beáll a ház elé egy család. Bemennének, de nem mernek, mert félnek a nagy kutyától. Bottal-zsebkendővel próbálom odébbtoszogatni a szarkupacot, amiről közben kiderül, hogy erősen géles halmazállapotú, magyarul fos. A Nő elkezd asszisztálni. Zacskót kerít és átadom neki a Kutyát. A Kutya első rántásra úgy behúzza a kukák közé a Nőt mint a szél. Közben a család a hátam mögül drukkol, hogy sikerüljön bepöckölni a fost a bokrok közé "komposztnak".

Most már értem, milyen érzés belesülni a szerepbe a színpadon. A helyszínt elhagyva kezd normalizálódni a beszélgetés. Ezek szerint mégis erősítheti a kapcsolatokat a krízis?

A Kutya bélműködése továbbra is élénk, egész heti adag mehet ki belőle. A parkban már kezd lecsengeni. Hazafelé menet a Kutya belehúz egy tócsába. A szétfröccsenő sár a Nő nadrágjának díszévé válik a következő mosásig.

A Nő nem keres többet.

Tanulság: kutyás randin a kutya választ! :-)

A minap, névnapomon felköszöntött anyai nagymamám. A jókívánságok utáni első kérdése ez volt:

- Aztán van már csajod?

Meglepő és mulatságos kérdés - jól elpoénkodtuk a dolgot. De a kérdésben ott volt az idő sürgető szava. Nem vagyok már pelyhedző állú suhanc, az tény. A családban ennyi idős korára már mindenkinek lett családja, vagy már elvált és lett másik. Megnéztem az osztály- és csoporttársaim reglapjait az iwiwen: barátnők, feleségek, gyerekek tömkelege... Én már megint kilógok.

Sürget az idő, rohan a világ, time is money, tikk-takk-tikk-takk... ááá... és mit csinálok én? Karmok helyett karmát növesztek :-) Testi-lelki egészséggel, belső világgal foglalkozok, gyakorlok, elmélyülök, meditálok, elvonulok az erdőbe, figyelem a légzésem, transzállapotokat élek meg... hova vezet mindez?!

A legerősebb érzésem, hogy ha nehéz is ez az út amit választottam, boldognak érzem magam. Rajta vagyok a jó ösvényen, felkészültem rá, minden erőm megvan, de az igazán rázós, feldolgozós-átváltozós szakasz még most jön. Nincs az a nő aki ezt kibírná velem, nem is várnám el senkitől.

Úgyhogy Nagyikám: egy ideig még biztos nem lesz csajom :-) Még ő is úton van, de majd találkozunk!

Üdv. a legénységnek a fedélzeten! Köszönöm dr. Rusznák Tamás hozzászólását és a nagyszerű hivatkozást, melyet megosztott velünk: fontos olvasnivalókat rejt az ArtRandi oldal! Engem rögtön az első oldalon megragadott a szerelemről szóló fejezet, azon belül pedig a következők:

"...más vallást, illetőleg kultúrát követő társadalmakban, épp úgy, ahogy a hagyományos európai társadalmakban is a szerelmet abszolút negatívnak tartják, tartották. Valamiféle eléggé súlyos betegségnek, olyasminek, amit el kell kerülni, ha lehetséges... a szerelem katartikus, túláradó állapotában a felszabaduló hormonok épp olyan változásokat idéznek elő agyunkban, mint a drogok... a szerelemben is előtérbe tolakszik az esetenként óriásira növekvő egó, és egyre többen tulajdonképpen nem is a másikat, hanem önmagukat akarják megtalálni, megvalósítani. Előfordul, nem is ritkán, hogy nem a másikba szerelmesek, hanem saját kivetítésükbe, abba az ideálképbe, amelyet ők alkottak, ők bújtatták bele a másikat...

Ugyanakkor a szerelem biokémiai hatásai hatalmas energiákat szabadítanak fel... a szerelem valóban csodálatos és gyönyörű (noha kétségtelenül rengeteg szenvedés forrása is). A szerelem rendkívül erőteljes, összetett, sokszínű, gazdag és mély érzelem együttese „felemel”, átformál. Átéljük benne a másik egész lényére irányuló teljes elfogadást és vonzalmat..."

Ezek után valóban elgondolkoztató: kell ez nekünk? :)

Aki úgy gondolja, hogy az életét szenvedések nélkül szeretné leélni, annak nincs szüksége szerelemre. Én azonban úgy vélem, szenvedés nélkül nem tudjuk mi a boldogság, sőt, azt se, mi a szenvedés :)) Emelkedés nélkül sosem tapasztaljuk meg a mélységet. Zuhanás és összetörés nélkül sosem fogjuk megtanulni annak a belső erőnek a törvényét, amivel oly magasra jutottunk.

Jó szelet mindenkinek!

Minő meglepetés, micsoda társblogom van itt a blog.hu-n: a Férfiblog! Nem más vezeti, mint korunk sztáresztétája, mindenki Réz Bandi bácsija, aki a címlapon hatalmas tigrisfoggal a nyakában ijesztgeti az arra tévedőket :) monván: reszkessetek modern nőcik, itt vannak a modern férfik :) Az ostoba karácsonyi ajándékozásnál kifogyott Bandi bácsi tolla, de azért igen figyelemre méltó, hogy felhívja figyelmünket a Discovery Species brutális méretű férfikutatására.

Lényeg a lényeg: négy fő típus kifejtésére koncentrál a kutatás: családfennartó, modern irányító, énközpontú és el nem kötelezett. Persze ne vegye senki magára, mindenkiben keverednek a kategóriák, nincs kasztrendszer :)

Bennem is mind megvan. Csak mikor-hol-melyik van épp előtérben. Kulcspozícióban dolgozok, ezért hiába legénykedek itt, attól még több családért vagyok felelős, mint relatíve családfenntartó. De nem akarom halálra dolgozni magam és a munkán kívül más is érdekel, vannak érzelmeim, barátaim, családközpontú a gondolkodásom. Hogy minden patt legyen, modern irányítóként teremtek egyensúlyt a munka vs. magánélet párviadalban :) Teljesen el tudok merülni abban ami érdekel, ami kihívást jelent, énközpontúságban sincs hiány. Ami pedig az el nem kötelezettséget illeti, nos, abból is kijutott! Erről szól a legényblog! :)

Azért kíváncsi lennék a következő, nőkről szóló kutatásra is. Addig a magam bőrét viszem a vásárra és testközelből végzem ezirányú kutatásaimat! :)