Lefelé tartunk. Most hatványozottan igaz, hogy mindig van lejjebb. A bokám totál kész. Egyre nehezebb a levegő. Néha forró pára fúrja be magát az orrlukaimba. A szagát ne kérdezzétek, soha nem éreztem ilyen undorítót. Lassan a beleimet hányom ki tőle. Iszamós-süppedős a talaj és cuppog a talpam alatt, de olyan sötét van, jobb is ha nem tudom mire lépek. Az előbb belekapaszkodtam egy a sziklarepedésbe, vissza is húztam a kezem - mintha meztelencsigák közé nyúltam volna. Bleee...

Nem evilági nyelvet beszélnek az biztos. Ha összevitáznak az útvonalon, fura krákogós, horkantásokkal kevert hangokat hallani, meg néhány magánhangzót. Egyedül nem merészkednék ide, az erdő is elég bizarr. A szagán kívül a hangjai elviselhetetlenek, a hátam borsódzik tőle. Megállni nem engednek, továbblöködnek. Néha az az érzésem, nem mi hajtjuk őket, hanem ők minket.

 

 

Az út olyan monoton, amilyen csak lehet, fogalmam sincs mennyi ideje jöhetünk. Az a helyzet, hogy már az Átjáróhoz is úgy jutottam, hogy onnan már nem fordulok vissza, innen meg már tényleg semmi értelme. Hova mennék vissza? Minek? Ja, és mivel?

Azt se tudom, álmodok vagy hallucinálok. Néha megüt egy-egy inger és akkor tudom hogy ez valóság. De amiket a szemem sarkából látni vélek néha, jobb nem belegondolni. Csak egy cél vezérel: egy nagy sámánt keresek, végre találkozni akarok az Állatemberrel, akiről oly sok legendát hallottam a beltengernél. Fura történetek voltak, nem lehet elfelejteni. Aztán álmodtam valami borzasztó rémeset:

 

 

Már van egy éve, hogy mindenemet eladtam. Csomó könyvet és térképet vásároltam, utaztam mindenféle járművön, még kalózhajón is szolgáltam, most pedig itt vagyok. Biztos jó nyomon. Ha meg akarnának ölni, már megtették volna. De azért az egy machétéért a hátamon? Igaz, öltek már kevesebbért is. Igaz, én is.

 

Nem érdemes semmin se csodálkozni, mert akkor véged: minimum nyolcszáz kilométerrel odébb landolsz a csalitosban és kezdheted elölről az egészet. Ez már egy másik világ, vagyis hát világ a világban: árnyékország, ahol minden megtörténik, ami a másikban nem. Rezzenéstelen arccal jövök, lélekben alaposan ledunsztolva, még a szívem se mutatja hogy emberből vagyok.

 

Érzem a szemeket a hátamon, érzékelem a mozdulatokat homályosan, aztán a sötétből feltűnik egy pszichopata állat, aki épp remegő fejjel végzi a monoton nemi erőszakot önnön imágóján.

A viszketés a hajlataimban egyre elviselhetetlenebb, egyenes arányban nő a páratartalommal. A kicsapott izzadtságtól síkos a bőröm, mint a... hé, baszki, mi a franc?! A kurva életbe! Hol a bőröm? Mi van rajtam? A sötét homályban nem látok semmit, de valami történik a testemmel... A torkomban kesernyés szúrás, alig kapok levegőt...