Szőkésbarna, kicsit szomorkás arcú, néhány éve elvált. A kisfiával szállt föl. A srác már nem hordozós, amolyan izgő-mozgó forma, de azért az anyján alszik. Beszélgetünk anyuval. Nem szereti a környéket. Útra kelt, nem tudja hová tart, mégis teljesen nyugodt. Ismerős történet. Miközben élményeit meséli, nem egymásra nézünk, csak ki az ablakon. A tájban megelevenedik amiről beszél: kivetíti nekem a belső képeit. Jól mesél, kellemes a hangja, pedig nem is értek a nyelvén. Tetszik nekem. Nézem, ahogy táncol egy hajtincs a nyakszirtjén. Észreveszi. Lassan és határozottan öleljük egymást, közben a gyerek még mindig rajta alszik. Mindegyőnk jól érzi magát ebben a gyöngéd, hármas ölelésben. Csókok a nyakon, arcon, közben anyuka leteszi a gyereket. Az asszony mély csókkal önt el, fantasztikus ízek bontakoznak ki, mint egy friss vízesés. A vállamra fekszik, amit nagyon szeretek, haja csiklandozza a bőröm. Ujjával rajzol a levegőbe, miközben még elmesél egy történetet, aztán elalszunk mindketten.

 

Hajnalban a harmaton megcsillanó napsugár ébreszt. Az asszony már fönt van, megvárta míg fölébredek, de sietősen búcsúzik. Elválik az utunk, még a nevét se tudom… Sok szerencsét Neked!

 

Vajon miért találkoztunk?