Sejtettem, hogy a sorstól még megkapom a dádát a Nem harap a pina c. posztomért. :-) Valahol útközben, egy istenverte transzferben döbbentem rá hogy elkaptam a fertőzést.
Sokáig lappangott, majd kibuggyantott valami jelentéktelen kis dudort a testemből. Nem vettem komolyan, harci sebnek gondoltam ami előbb-utóbb begyógyul. A doki szerint makacs kis dög, de kezelhető, ha szerencsém van nem lesz áttétes. Kezelés után még két év a fertőzésmentesség. Addig nem megyek messzire, itthon, a szigeteken viszonylag jó az orvosi ellátás.
Fraktálszerű szerkezete van a sorsnak. Tudjátok mikor kaptam el? Amikor ugyanúgy eltévedtem mint most, bolyongás közben.
Elfutottam a nagyvárosból, minden fájdalom elöl.
Elfutottam a mámorba, pedig sose bírtam a tudatmódosítókat. Bebasztam mint a picsa, balhékat csináltam, kurváztam. Annyira kábult voltam hogy nem is emlékszem mi törént, csak egyvalami maradt abból a korszakból: ez a fertőzés.
Furcsa, de megkönnyebbültem. Nem érzem még, hogy az erőm eléggé letisztult volna a Nagy Visszatéréshez. Most elbújhatok a nagybeteg magányos szerepébe, aztán ha erőre kapok, újra vitorlát bontok. Nyugalom tölt el, nem sietek. Nem kell megfelelni, beilleszkedni, az idő múlásával bíbelődni. Nem kell ápoltnak lenni, furgont venni, kicsinosítani a házikót, társaságba járni, lányokat bolondítani, miegymás... Nem, mert boldog vagyok, és felszabadult, és kurvára hálás vagyok a testemben élősködő rákos sejteknek!
A tékozló fiú most szépen visszatér - önmagába. Kirúgtam a nemrég fölszedett barátnőt, kutyám megszökött, nem vár itthon senki. Zuhog az eső, ropog az ég, odakint jönnek-mennek a viharok, idebent mélyreható csönd van.
Utolsó kommentek