Legényélet

Nemrég jöttem haza irdatlan távolságból, sem a teret, sem az időt nem érzékelem még jól. Nem akklimatizálódott a szervezetem és a csomagjaim is elvesztek. Pihenés helyett rögtön belevetem magam a helyi életbe. Szeretem a hirtelen vágásokat :-) Egy év telt el, ezalatt más környezetet szoktam meg. Szívemben ismerős és mégis idegen érzésekkel botorkálok a járdán: itthon is külföldön vagyok. Nem értem, földijeim mit mondanak az anyanyelvemen és én sem tudom kifejezni magam. Pontosan olyan mint egy mozgatható üvegbúra.

No, mindegy, márpedig elmegyek arra a galériamegnyitóra...

Mikor megérkezem, látszólag minden üres, készületlen. Talán rossz helyre jöttem volna? Ódon várkastély udvara, naplemente, hosszúra nyúlt árnyak. Megjelenik egy lány: vásznat cipel, csak lába és feje van, testét a keret helyettesíti. A kis tuják árnyékát szemlélem épp: giganagy pineákká nőtték ki magukat a vöröses falon. De várjunk csak! Hisz' az előbb oda parkoltam! Hol a kocsim? Benne van a lakáskulcsom, a telefon... és... miért vagyok meztelen? Hol a ruhám? Ijedten nézek körbe, ki láthat, hova bújjak, kitől kérjek segítséget?

Közben az udvar, a lépcsők az ablakok tele lettek emberekkel - basszus!

De valahogy senki se szúr ki, közönyösen csevegnek tovább egymással. Idősebb hölgyek meg se botránkoznak. Ismerőst veszek észre, Pista az! Farkamat takarva odarohanok hozzá, elmondom az egész történetet, hogy elvitték a kocsim és... közben meglapogat nevetve:

- Sebaj, majd előkerül! Gyere, menjünk föl, hamarosan kezdődik, kapjunk be addig valamit...

Mire felrohanunk már kezdenék is. Mindenki itt van aki számít, elegáns öltönyök, csillogó kisestélyik... Az ajtóban megszorul a tömeg, összepréselődünk, fülelünk a terem felé ahol zajlik az esemény de csak halvány szófoszlányok hallatszanak ki. Egy kovácsoltvas korlátba kapaszkodom,

alattam vörös márvány csigalépcső mélysége.

Tekintetem összetalálkozik az imént vásznat cipelő lánnyal, egymásra mosolygunk. Neki sem tűnik fel a meztelenségem, nem értem.

Ekkor azonban remegve megindul az egész kastély, mintha jármű lenne. Nem dőlünk, hanem haladunk. A tömegtől nem látok semmit, mindenki nyugodt, de a gyorsulást egyre erősebben érzem. Kinézek a lépcsőház ablakán, odakint száguldanak el mellettünk az öreg házak, szűk utcák. Erősen markolom a korlátot, akár a busz kapaszkodóját, így hánykolódok a kanyargó vörös mélység fölött. A tempó egyre őrültebb, már legalább 300-zal megyünk az egyenesekben, a tűkanyarokat meg 100-zal vesszük. Totál beszédülök...

Felébredtem. Hajnali fél 6 van és szól a telefon, anyám hív: Boldog születésnapot! 35 évvel ezelőtt ebben a percben jöttem a világra elsőszülött fiaként, csak így, anyaszült meztelen.